Urr Ida: Nagyapával a korzón
Roppant vidámak
tudtunk lenni,
hogyha sikerült
együtt lenni.
Ő büszke volt rám,
én meg rája!
így élt az álmok
nagyapája…
Az esti korzón
végigmentünk…
senkit nem vártunk,
nem kerestünk…
Lefoglalt a sok
terv és emlék…
úgy kipirultunk,
mint a zsemlyék…
Néha azonban
egy-egy percre:
megáll a mosoly,
mint a fejsze!
Ijedten rá,
majd messze néztem,
hogy elveszítem
attól féltem…
Mert tudtam azt
az este eljön:
mikor elindul
egy kis felhőn…
Ő is érezte:
vége, vége
és visszaszáll
a halk mesékbe…
Ilyenkor kérdőn
szembenézett!
a korzón bomlott,
forrt az élet…
Nevettünk minden
csámpás lábon,
győzni akartunk
a halálon.
Néhány kalap,
mint fecskefészek
olyan volt s ferde,
mintha részeg
viselte volna…
szörnyen tetszett
a sok mulatság,
aztán csend lett.
Hazamenőben
elkísértem
tűnő lépte volt
fénye vértem.
Felkopogott
az emeletre,
a lépcsőfok is
őt szerette.
Büszke voltam
a nagyapámra,
mert szíve volt
s két tiszta szárnya…