Varga Rudolf: VAN ITT VALAKI?

Egy. Egy nap. Egy
nap talán. Egy nap talán
megállsz. Egy nap
talán megállsz, egy nap talán
mélázásod
magadat megtizedelõ
vacogásában elkallódott
másik önmagadra
találsz, akkor,
akkor,
feledések ködébõl bucskázik
fel majd az a másik
arc,
az
a
nemhiábahiábavalóság, villanó
angyal lebeg szobád
közepén, susog,
susog a sötét, pallossal
sújt, pallossal
sújt a fény.
Van itt?
van itt valaki?
visszhangzik hangtalan,
akkor, akkor
majd torkodra tapadt
hajszál nyiszál, szárnyak
suhogása? válladnak csapódó
ablakkaloda?
Van?
van itt?
van itt valaki?
pendül fejed felett egy
elszakadt
pókfonál, s akkor,
akkor
megtudod, az Úr elgurult
játéka, elbitangolt
feketebáránya
vagy csupán,
örökgyermekként akkor
hirtelen pofon csaphatod
talpadalávisszahullt árnyékodat,
szúnyogcsípés? vagy talán
egy régesrégi,
törlesztetlen tartozás?
torkodra tapadt hajszál
nyiszál, akkor,
akkor
az
éberálom koppanásában
talán, talán
a
koponyaûr üledékes
csendjében sejted meg, megsajdítod,
abban a hidegrázós didergésben,
szerencsétlenflótás,
csontfésûretapasztottújságpapírszájharmonikán
magányos farkasvonítássá
válsz, s hazádban,
piacilegyek paradicsomában
árnyékodnak dobott baksisért
attól kezdve csak magadnak,
végre, végre,
csak,
csak
zuhanópillanatmagadnak, magadnak
nyekergeted a muzsikát,
ráadásként,
csak, csak
úgy,
csak
marékpormagadnak,
magadnak, magadnak, magadnak,
akár
hamisan pöngicélõ malacbandából
elcsapott,
reszketõkezû, vén
vályogvetõcigány.