B. Palotai Boris: Testvéreimhez
Ma meggyújtom enmagamban mind a mécsest,
hogy remegjen és lobogjon, míg kenyerem
kettétörve, nektek nyújtom jobbik felét.
Szívem csengjen, mint a bárány bolyhos nyakán
pici csengő, mert megmondom immár bátran,
hajadonfőtt, szembenézve, hogy hiába
minden ármány, mert ti testvéreim vagytok.
Tudom köztünk híd és börtön, hegy és gyémánt
fal és tenger, ámde mégis anyánk egy volt,
bölcsődalunk dús csicsijja, s első szónknak
kis bimbója, mint a fűszál, olyan kedves.
Nyárban jártunk zöld fogóval üldözni a
lenge lepkét és a könnyünk éji harmat,
mosolyunknak lágy vonala mily testvéri,
mily közös. Örömlányok hervadt ágyán ne
húzd arcod bús fintorra, ki ott súlyos szemmel
alszik, szegény-szegény testvérünk ő.
Bizony mondom egyek vagyunk, mi kik élünk, érünk egyre
őszről télre és tavaszra, látjuk a nagycsillagnyájat
érezzük a földnek szagát,
és kiálltunk, mint paskoló nyári zápor.
Ma, hogy szóltam tihozzátok, gyenge szómat felemelve,
hadd gyújtom meg mind a mécsest,
hogy remegjen és lobogjon, míg kenyerem
kettétörve, nektek nyújtom jobbik felét.