Varga Rudolf: KÜLDI UTÁNAM

Belefeledkezve, belezúgva
várakozásomba, most
végleg, végleg
itthagyom, itthagyom,
itthagyom ezt a torokkaparó
hiányt, ringó járással
nem jönnek már felém
pokolvörös csókjaikkal a pézsmaillatú
lányok,
hiába, hiába
dekkolok, hiába ácsorgok
naphosszat sápadtan percegõ utcai
órák alatt, ekcémás házfalak
krétafirkáiról mutat
szamárfület, vigyorog vissza
rám az ifjúság, már a villanó
kirakatüvegek is csak
megmosolyognak, lecsúszott
nadrágom: sors fintora, a korai
alkony, mint elveszített
sipkát, ráncoshomlokú
bohóckoronát
küldi utánam a megkésett
megértést, a legyintõ
megvilágosodást.
Kiütött sámánfogunk
Valami,
valami végtelenvéges
történet elfekvõjében
haldoklunk, füstös
romok közt jégcsapokból
rakott tûznél melegedve,
fagyos tenyerünket
összedörzsölve el, elmerengünk,
ez
azért mégiscsak
jobb, jobb
mint a siralomház. Pedig
idõtlen parázsról kéne
szûzdohányból sodort
cigarettára gyújtanunk,
szuszogjanak a pirosra
sminkelt lángnyelvdémonok,
de csak átázott lelkünk lötyög,
lõdörög a lõporszagú, átlõtt
nagykabátban, mélázunk
láthatatlan csillagok haláltusájában,
józan megfontolások fogságában izzítjuk
vérünket, s kiütött sámánfogunk
végtelen ûrje fázósan
vacog.
szomorú ördög
Bûnt, megváltást
csontjavelejéig
kitanult
álmodozószemû, szomorú
ördög, rendetlenkedõ szívemet
mostan, mostan
megregulázom, égi
temetõmben, sasok, sólymok
közt, felhõk fölött
romlásnak indult, büdösödõ
lelkemet hold deresén
hibernálom, láthatatlan
repülésem botladozva
próbálgatom. Mit bánom én,
jöhetnek a sosemvoltbékeidõk,
instálom.