Darvas János: Mi gyalog indultunk
Bolond világ volt. Hóvihar szaladt,
Jégverés jajgott, vad világszelek
Sikongtak, vívtak a síkok felett.
Ki még közülünk életben maradt,
Összeverődtünk egy födél alatt,
Ott találkoztam véletlen veled.
Mint megváltásra, én egy szánra vártam,
S a szán a hóban soká elakadt.
Késett az élet ottkünn a halálban.
Tudtam, itt többet nincs várni való,
Ez az utolsó boldogság-hajó.
S ha itt maradok, eltemet a hó,
De végre jött a babonás zene,
Mely egyszer cseng csak: a szív tavaszán.
Kacagott, csengett, csilingelt a szán.
Tavaszi mámor illatos szele
Rohant előtte, utána, vele.
Megállt. S virággal, dallal volt tele.
– Szálljunk föl, – szóltál ekkor, kedvesem,
De csak egy hely volt benne üresen.
Én visszaléptem. S nem mentél el te sem.
– Legalább te fuss, percet ne szalassz,
Itt a tél megfojt, hóval behavaz,
S csoda-szánban örök a tavasz.
Te csak hallgattál, s én hallgattalak.
Csak egy pillantás volt e pillanat.
S a boldog szép szán már tovaszaladt.
Mind messzebb, messzebb csengett a csoda.
Mind halkabb hangon haldokolt a tova.
És most már minden oda van, oda.
Magunk maradtunk. Megcsókoltalak.
Szelek sikongtak. Zúgtak viharok.
S mi elindultunk, két bohó, gyalog.