Oláh Gábor: Megölt ország
Koporsódobogású halk beszédek,
Megölt ország fekszik a ravatalon,
Csak az örökösei élnek.
Jönnek, gyülekeznek, imát mormolnak,
Karvaly szemüket mélyesztik egymásba.
Elfojtott szitkok pattognak, sziszegnek
A csinált hangos zokogásba.
Pártokra szakadnak, szerte kutatnak:
Mi maradt? Ki viheti? Mennyi lesz még?
Lopkodnak, zsebre dugnak. A mennyboltnak
Ezer csillagát is leszednék.
Alszik a felséges holt néma gyásszal.
De szive, mint fájó föld, meg-megrendül,
A megölt ország lelke föl-fölérez
Egy percre, sörnyü gyötrelemül.
De márvány teste: élet koporsója,
Nem mozdúlhat. Csak szeme holt tavának
Gördül ki nehány csöppje, ragyogón,
Mintha gyöngyszemek hullanának.
Egy kufár látja: drága gyöngy! Hozzá kap,
S kezét sistergőn égetik a könnyek.
Elordítja magát, rohan. Mit bánják?
Ha fogy a számuk: annál könnyebb.
S lassan leszedik a holt takaróját,
Gyászköntösét lefejtik és megosztják.
Az érckoporsót szétmetszik. Magában
Úgy marad a meztelen ország.
Az enyészet veti rá örök gyászát,
A fájdalmas föld megindúl alatta;
Valami láthatatlan száj zokog,
Valami láthatatlan szem siratja.