Oláh Gábor: Forradalom
Most visszafele foly!
Felröppen a komor ég homlokára
Egy nagyszerű mosoly:
A forradalom vörös hajnala.
Elvesztettük a Cézárok csatáját,
Gonosz volt, drága volt;
Még kínja, gyásza századokra fáj át,
Míg csak a sárga Hold
Apró sírokra hinti fátyolát.
De vérkeresztséged, dicső Szabadság,
Szentelt Forradalom,
Olcsóbb áron az istenek sem adják!
Azért hát zengj dalom:
Siralomba szött öröm-éneket.
Siratom a levágott milliókat,
Testévem valahány;
De újongva köszöntöm, rothadó had,
Új korszak hajnalán:
Világmegváltó nagy hatalmadat.
Mit ezer év vergődő szenvedése
Lesírni nem tudott:
Lehoztuk egy rövid nap-lebbenésre
Az örök csillagot,
A népszabadság fényes csillagát!
S akaratunk ormára most kitűzve:
Utunk már nem sötét!
Megfürdetjük e halhatatlan tűzbe
Bús lelkünk börtönét –
És kirohannak a bezárt rabok.
A rab gondolatok dalolva szállnak
Száz barrikádon át,
Hogy elharsogják a szabad világnak
Új napunk mámorát,
Születésünknek édes örömét.
Fut a király! Elgördül koronája
Egy vértengerbe hullt.
Sötét koporsó fut az éjszakába –
Halottja: régi Mult.
Ez nem fog föltámadni már soha!
Petőfi! Drága szellemed lenéz ránk,
És tudjuk, hogy örül.
A te lelkedből lobbant e merész láng,
Mely most szövétnekül
Lobog egy talpra állott nép előtt.
1918. október 31.