Takács Zsuzsa: Éjjel, az órák letakarva
rejteket keres, hogy elheverjen
egy rövidke időre.
Ne verjétek föl a szomszédot,
ne ijesztgessétek a gyereket vele,
ha fölmered fekete arca
az ablakok alatt.
Maga mellé kirakja holmiját,
lehajítja homlokát a tört
fűre, a földet
harapja, most látni csak,
mióta éhezik.
Hangokat hall, üvöltést hirtelen,
fülében pokoli kutyák
csaholnak, fölugrik, lámpáját
elejti, menekül,
nem tudja, hol van.
Egyetlen helyet, hol nem lakik
senki! – utasítását a szél
kiadja újra.
Már fény sincs vele,
emléke csak a lázadásnak
az világít,
akár az őszi nap.
Hunyjatok szemet, ha átlopakszik
az ablakok alatt,
viszi a világ nyugtalanságát
és tátorog bele.
Higgyétek, képzelgéstek
torzszülöttje oldalaz
és hibátlanul följön még a nap.
