Sajó Sándor: Kisfaludy Károly ünnepére
Koporsó gyásza bölcső bűne lett;
Átzúg a gyászon apai komor szó, –
Szegény kis árva, mért is született?
Az ifju lélek, vonszolván a vádat,
Anyátlansága fölsíró sebét,
Bolyong, mint dacra zordonult bubánat
S mint sejtelmektől hajszolt büszkeség.
Koldúsreménnyel járja a világot,
Szomjassá gyötri sivatag jelen,
Igézik lelkét színes, csalfa álmok,
Bódítja mámor, kósza szerelem;
Ecsettel, tollal szent titkokra lesve
A termő bú már uj hangon zenél:
Hajnalra zeng egy diadalmas este
S már őt köszönti: üdvözlégy vezér!
S bevonul Pestre rózsás Auróra
Uj hajnalálmok rózsás szekerén,
Köréje árad szép találkozóra
A szárnyaló hit s megifjult remény;
Öreg Kazinczy hódolón vidámul,
Uj színfalak közt friss kedv, ősi hév, –
És földereng a kékegű Dunántúl,
Országra zeng a Kisfaludy-név.
Az álmos földön megpezsdül az élet,
Átleng a színen frissebb fuvalom,
Alakok zsongnak, élő tiszta képek, –
Virágnyílás a fáradt ugaron:
Mint szívből szívbe csorduló ajándék,
Halk mosoly röppen, harsány nevetés, –
Az író tolla mégsem léha játék,
Munkája oly szent, mint a magvetés.
Merengni multon: hollószárnyu bánat,
Jövendőt hinni: édes izgalom;
Bú és reménység egymáson ha áthat:
Magyar sors képe szívben, színpadon;
Mohács szent gyásza él, mert halhatatlan,
De mégis: immár mosolygóbb az ég,
Targallyon már tavasz rügye pattan,
S a szív fölujjong: él magyar, áll Buda még!
„Sötét olajfák illatos hüsében”
Áldott, ki egykor szépet álmodott:
Most lelkes társak lángolóbb tüzéhen
Nyert szebb álmokra kedvet és jogot;
Övé a hír s ez ujton lázba ejti:
Száz terven virraszt, hevül és vitáz, –
S övé a sors, hogy könnyelműn felejti:
Fáradt a test és sorvasztó a láz…
A magyar kalász sokszor jégnek érik,
De hisz, remél a lelkes magvető,
S mikor legszebben hirdetné igéit,
Ráéhezett a magyar temető;
A magyar földön jaj! korán temetnek,
Virág, fa, ember elsorvad hamar, –
De a dicsőült szent emlékezetnek
Oltárul épül minden ravatal.
Nagy emlék néz ránk multba csillagultan,
S meg nem tagadják fénylőbb csillagok;
És mintha szólna: Korán éjbe hulltan,
De az időknek most is fény vagyok;
Uj század útján pazarabb a fény is:
Ezernyi lángját izzón hinti rád, –
De árvább korban szent láng voltam én is:
Halk magyar éjben áldott mécsvilág…
