Simon István: Vadlúdkiáltás
a vidám vadlúdsereget kiáltani.
Alacsonyan szállhattak, a nagy út első
izgalmával szívükben s nem láttam őket.
Csak hangjukat hallottam, de elég nekem,
hogy fölfigyeljen bennem az emlékezés,
mint a vizslában az ösztön a kósza szél
áramában kerengő vadak szagától.
Akkor is reggel volt… és az erdész bejött
apámhoz, hogy fölhajtson néhány kupicát.
Kalapján vadkan-sörte, orrán borvirág,
s kívül az ajtón csinos kétcsövű puska.
És kiáltoztak a vadludak – őszt mutatott
dér a háztetőn, ablakban a muskátli,
az erdészek hűvös, durrogó puskái,
s kék szilvafáink közé hanyatló vadlúd;
belőle jó ebéd lett, s azóta nekem
a vadlúdkiáltás jelzi a deres őszt,
fekete szántást, cirrogó kukoricást,
s búcsú után a nedves, elázott szalmát.
