vitéz Somogyváry Gyula: A munkácsi bástyán
Lobogj te is hát régi, régi vágy!
Hányszor gyötörtél süket éjszakában,
mikor mint nyügös, gonosz porkoláb
elémszöktetted kínnak ezt a képet…
Most itt vannak a sóvárgott vidékek.
A fénybefürdő, messzetűnő sík,
az már magyar. Már benne álmodik
s tavaszra vár a nagykunsági mag.
De ott az ormok: rámkiáltanak,
Verecke útja erre integet
és átaljár, akár a penge-él
a Beszkidről a zúgó üzenet,
havas Kárpátok ormáról a szél!
Fagyos, de mégis szítja a tüzet
s húsz év parázsa, hamvából lobog.
Ismerlek ám, gyémántos homlokok!
Mi álltunk egykor őrt előttetek,
mikor ránkdőlt a muszka förgeteg,
mi: rongyokban, vérben, didergő sereg.
Ismerlek ormok! Száz bajtárs üzen,
ki vállatokon hó alatt pihen
horpadt sírokban, havas hant alatt
s várják, hogy újra fölvirrad a nap
és csontjaikon mondjuk el fohászunk.
Lobogj, lobogj én megújult tüzem,
parázsból lobbant, szélszította láng,
égess, gyötörj és nyugodni ne hagyj,
nem legyen addig békés éjszakánk,
amíg amott az ormokon nem állunk,
Uzsok, Verecke, Nagy-Hoverla táján…
Szél zúg itt fent, a mohos büszke bástyán,
tornyon, tetőn, lőrésen átsüvít.
S egy régi honvéd némán esküszik:
„Halljad Tisza, Latorca, halljad Ung,
miénk lesztek holnap, vagy – meghalunk!”
Munkács-vár, 1939. március 10.
