Sziráky Dénes Sándor: Az Isten éjszakája
Éjszaka nem, mert vigyázó szemmel
nézel az éjbe, míg nyugszik az ember.
A fekete-lelkű éjjelek
lélekdermesztő mély jelek,
mik ismételve visszatérnek,
értelmét veszik távolnak, térnek.
A lelkünk alján apró mécs lángol,
biztatva, hogy vagy valahol, közel vagy távol.
Fénye mellett nem félünk az éjszakától.
Lefoglalnak a hajnalok.
Le kell szórnod a harmatot.
Felvidulnak a lankadt szirmok.
A virágok kelyhén gyémántkönny csillog.
A könnyet le kell szárítanod,
a napsugárt beállítanod.
Míg a könnyekből változik pára
ezerféle dolgod akad mára.
A napot fel kellett keltened.
A magot ki kell kelteni a földből.
Nagy mágnest forgatsz,
irányzod a taszító és vonzó erőket,
különben a bolygók egyensúlya feldől.
Közben visszapattan rólad minden átok.
Nem hallgatsz meg mást,
csak az imádságot.
Délben, terített asztalok mellől
áldást küldenek feléd az ajkak,
Istenem, hogy történt mégis,
hogy voltak, akik éhen haltak.
Mért adsz erős gondolatot ifjú agyakba,
ha a tudást és célt évszámokkal mérik,
mért formálódik ötlet és vágy
versbe, zenébe, agyagba,
ha az ember megértésre
csak életestéjén érik?
Istenem, Te éber Isten,
vannak apró hibák ebben a világban:
megakad a szegényember minden átkos ágban.
Vannak nagy hibák is:
emberek, kiknek lelke setét
és megfeszítik azt, ki glóriásan hordhatná
fennen a fejét.
A Te gondod a négy évszak,
Nyugat, Kelet, Dél és Észak
minden népfajának harca.
Hogy üthettek ki durva harcok,
ha mindenhová lát az arcod?
Én tudom, Te ezerjóval áldott Isten,
minden baj akkor keletkezik itten,
a gonoszt akkor szülik az anyák,
a szegényt akkor húzza meg az ág,
a barátságba akkor vetődik ék,
a búzát akkor veri el a jég,
az ifjú lelek mécsesének
akkor fullad el a fénye,
akkor záporoznak a könnyek,
amikor a szemed egy percre lehúnytad.
Emberek, csitt… legyetek jók…
ne féljetek… az Isten nem alszik…
csak elszunnyadt.
