Reményik Sándor: Zuhanók vigasztalása
1. Sikoltás
Jaj, fenn a fényes tiszta csúcson
A balkezű sors meglökött, –
Alattam a hegy röge porlik
S a mélybe hullva dübörög.
És hullok én is, – percek, évek
Porlanak lábaim alatt?
Már nem tudom, – talán az élet
Csak egy ily hulló pillanat.
A csúcs felé, a csúcs felé
Kitárom árva két karom, –
A mélybe le, a mélybe le
Ragad a baljós hatalom.
Csak mielőbb, csak mielőbb
Lennék már egészen alant,
S pihentetné a szikla-ágy
Mindörökre a nyugtalant.
2. Szózat a mélyből
Én vagyok itt, – nem a halál, –
Csak egy vadrózsaág,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok, vad sziklák közt
Szelíd tündérsziget.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kis névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindig virrasztok én.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, – semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak és megtartalak.
