Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram- november
Gyorsnak, lényegre-törőnek kellene lenni. A lassúság dicsérete nem divatos.
És mi mégis hiszünk abban, hogy fontosak a rituáléink.
Hallgatjuk egymást. Sőt egymás csendjét is.
hajnali fénykép
a tócsából kilépve egy lábnyom vadul,
sehova se vezet, kicsit odébb végleg megfakul…
már újra pislákol a kelet,
kerítés lándzsák őrzik a teret,
pedig nincs is rajta mit vigyázni…
kapualj, egy korlát,
mint képzeletbeli pást,
felszívja a búcsúzkodást,
látott belőle eleget…
egy ártézi kút szalutál, halványkék egyenruhája kopott,
álmában fröcskölve űzi a meleget,
melyet a gyomrából lopott,
valójában a kút fennhordja szürkéskék orrát,
hajthatatlan… mint a kapualji korlát.
egy kislány szoknyácskája harangozza útját,
fecskefészek balkonról egy néni nézi,
mosolyog, gyermekkorát idézi.
mint egy pocsolyában, az időben állunk,
tükörképben, lábnyomokban látszik hajthatatlanságunk,
szokásaink lándzsáit mi helyeztük el,
egy teret ölel át a hajnal, a költő érzéseivel…
Jóna Dávid (2013.09.26)
Gazduram
Ki mondta, hogy a napon nem élnek emberek?
Hát a lánglelkű lovagok, tűzrőlpattant menyecskék,
míg alattuk a végtelent eszik- felhőszakállas kecskék.
Ki mondta, hogy a Marson nincsen élet?
Ott lakik a képzelet Marsallja,
Aki lovát csillag-sarkantyúzza.
Ki engedte meg, hogy az ember pusztítsa a Földet?
hiába forog előre—Isten egyszer mindent visszapörget.
Szentjánosi Csaba (2013.09.28)
Gazduram
A kozmosz nagykönyvében
csillagokkal teleírt űr-lapok.
A tejút kérdő ívén görb-ülök,
naponta Hold vagyok…
beiratkozom a Világ-egyetemre,
rajtam az éjszaka palást
egy apró esély, hogy megértsem az Őskoppanást.
Mítoszteremtő felvetés, a szellemi gravitációt
legyőzőeknek, az előzőeknek
megtagadására pedig kitaláljuk a jelent,
általunk egy újabb világ keletkezik,
ami egészen mást jelent.
Hisszük fontosságunkat egyként.
800 milliárd galaxis egyikét lakjuk,
pedig csak albérletként.
Vénusz dombi mesékben az Úr ánuszt említ és legyint,
bíztatja az üs-tököst, Mer kúrja Pluto-nikus mosollyal,
egy titkos számítás szerint.
földi jók, égi testek… - bolygunk a csenden,
a bolygóközi menetrenden munkába menet,
a bolygók együtt - állásban vannak,
így játszotta meg a Teremtő képzelet.
Az imánk felér az égig,
tovább… a végtelenségig…
s azon is túl,
majd egy kipukkadt lufiként a fejünkre hull.
Jóna Dávid (2013.10.09)
Gazduram
Olyan nagy indián arca van a hegynek,
hasalok a sivatagban,
lapozom porkönyvemet,
én jó bölcseim hol vagytok?
földrengés szívetekre nem tud ráborulni
megmenekült pillanatom,
betonrezervátumban élek,
növénylelkemet növesztik az évszakok,
széllovamra ráülök, felágaskodva
patkója üstököst húz az égre,
indián asszonyom mossa a folyót,
szivárvány bordáiban, hogy lélegzett erdőnk,
olyan nagy indián arca van a hegynek,
a betolakodok sose vették észre, hogy
legnagyobb gyémántja Ó bölcsem: a szemed volt,
még jönnek néha a szelek, akkor megszököm,
átkúszok a városon, mint a metró....
Szentjánosi Csaba
2013.10.12.
Gazduram
hallgatással vádolt tárgyilagosságban, a képeim követném tettel, ezért
aláhúzom tussal, tekintettel, hogy éget, erre kaptam képességet… nem
puskatussal simogatni konok némaságot, mit az élet hozzám vágott eszmékbe
csomagolva hibátlanul, és tanult szürkeségemben lapul és fakul….
akkortársak későbánat nem ereszt, a mellkason előre látott célkereszt,
ösztönös játék, visszatartott lélegzet - ez tudom, így lesz képeskönyv a
rezervátumom.
kikopott kosár hordja a szennyest, fonnyadt ruhák - testek nélküli tusa,
majd egy forgódob az élet labirintusa (a mókuskerék mutált intellektusa),
teker gőzünk (tekergőzünk) egy ismeretlen tisztulás felé, napi rutin a
vacsora elé, hogy reggelre megszáradjon a lélek, hogy indulhasson megváltani…
... a jegyét, s mint cirkuszi fóka egyensúlyozzunk az orrunkon egy labdát, a
szeretet váltságdíja, mi más? pátoszaink az idomártól kaptuk, annyi szent…
Jóna Dávid (2013.10.15)
Gazduram
cirkuszi fókádról: rólunk jutott eszembe:
A pillanat az időben olyan kicsi,
az értelemben olyan nagy,
úgy formázzuk lelkünkből a verset,
mint anyagából művét az esztergepad.
Életünkből mi is kiugrunk a lapra,
igaz kevesen tapsolnak nekünk,
de ha teli van a lelátó, mi akkor is
idomárunkra vetjük tekintetünk.
A pillanat az időben olyan kicsi,
de az idő a pillanatban olyan nagy,
gyere barátom, a lap havas hegyét
másszuk meg mindennap!
De ha kimászunk a vízből, rólunk
egy óceán folyik le,
hogy ezernyi csepplabdáját
orrunkon pörgesse.
Szentjánosi Csaba
(2013.10.18)
Gazduram
Egy váróterem van bennem valahol belül,
a pillanatok várnak ott felkészületlenül,
hogy megszülethessenek.
Az idő tisztességgel áltat,
rendőrt és prostituáltat,
és nem tudom, hogy melyik lehet az, valóban,
ugyanaz a vihar, ugyanabban a hajóban,
kényszerek kése a nyakon,
bár lenne különbség… de csak az önfelmentés más, de az se nagyon.
a vég törlesztése, maga az életünk,
nekem kétség belül, nekik kétség kívül
könnyebb…
mert a költőnek van egy azonosítatlan sejtje,
a sorozatipar selejtje,
mivel magában hordozza a többiek sorsát…
a csoszogó élőhalott hordát
a túlélők csapatával különbözteti meg,
a megváltás nélküli élet, valószínűleg
majd mindenkit ugyanúgy szúr szíven,
csak a megélt pillanatokban más,
de legalább ott igen.
Jóna Dávid (2013.10.20)
Gazduram!
...be kell öltözni versedhez,
nem lehet csak úgy megközelíteni,
mikor az élet fekszik lapod műtőasztalán,
lélekmozdulataidból, szócsontjaidból
ráismerek az emberi világra,
állok korhű diagnózisod előtt,
látom mindentolvasott szemedet,
beállnék segédednek, hogy adogassam
a villám-fogót, az ökörnyál-fonalat,
de látom, hogy feltárásoddal feljelentetted
a dolgok-szervezetét---akik mellett
millió-hozzátartozóik kint állnak a szavakon kívül,
hogy figyelhessék óriás-mozdulataidat,
amiben megmutatod a legkisebb változásokat
a vers mikroszkópjával....köszönöm Barátom!
Szentjánosi Csaba
(2013.10.21)
