Garai Gábor: Honalapítók
a föld mélyén, a várfalak tövében
ősi katona-csontok nyugszanak:
karok s lábak mészváza, koponyák,
és kéz- és láb-fejek ízekre hullott csonkjai;
és rozsdás ember-patkók:
a talpasoknak
– kik az utak kövén lóhalálban kocogtak –
kellett a bocskoron ily vasat hordani…
Így hát a szobor méltó helyen áll.
Mert még a végitélet harsonái
sem terelhetnék össze a király
hamvait úgy, hogy ráismerne bárki:
íme, a honalapító – ő az, kétségtelen.
De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság.
Általuk élt és rajtuk állt az ország,
s holtukat túlélte a türelem,
hogy megtartja majd, aki alapozta
a hazát – házat rakván a romokra…
Fent a jelkép megrendülhet: lehet
kiválasztott tehetség, hősiesség
szobra, bölcs szigor s változó szerep
emlékműve, – istenült őrület –
de lent, kik az eszménynek testet adtak,
testből csonttá lettek és fennmaradtak
utódaikban; kik a lényeget
őrzik, a megtartó titkok tudói,
az örökös kezdetek folytatói,
a hon folyton ujjá-alapitói:
rendületlenek a névtelenek.
1968
