Bartalis János: Kós Károlyhoz
Kedves Testvér! ötvenév küszöbén,
Most üdvözölnöm kellene Téged.
De lásd! leborult lelkemben –
– én ki távol vagyok –
vén Duna mentében,
sírva írom Neked e Levelet:
„Már nem szántom az erdélyi földet!
vérem nem hullatom, könnyem nem ejtem
a rögre. Nem sóhajtok és
nem imádkozom kétségbeesetten:
Jaj! nagyra nő-e a vetés?”
Ketten voltunk a pecsétes seregben,
kik a vészben, Erdély éjjelében
fogtuk az ekeszarvát,
közben ittunk vers-bort.
(Így szedtük rá a keserű sorsot.)
Eszembe jut a kis sztánai kerted s a pár
kas méh, melyet ott találtam, a „Varjúvár”
puszta kis lakod –
míg Erdélyt teleültetted zengő templomokkal.
A sok bérc közül most ötvenéved napján
kikel a sok harang szava, hozzád szállván.
Édes Testvér! valami van benned: Csoda!
Hogy meg tudtál Erdély földjén állni vers és
bús templomok között, az Istenre várván.
Állsz-e még a régi hittel?
Látom arcéledet.
Én törzsem elrágták láthatatlan férgek.
Csak gyökerem maradt ott, mélyen, a földben.
Talán kihajt újra jövő ezerévben.
Csak szívem maradt ott, –
a testem itt kószál,
láthatatlan úton
mindennap „hazatalál”.
Reátok gondolok, rólatok álmodom.
Itten sokszor sírja el magát kislányom.
Kérdve: hol vannak a drága hegyek, erdők?
Hol van Kosály? A nagy kert?
Hol a szép lucernás, ahol ő szaladgált?
Csikókat neveltem és tenyésztettem
angol telivéreket, szép nóniuszokat,
és törtem a követ. A bús
rögből magamnak teremtettem hitet.
Most minden odalett.
Az én tornyom ledőlt.
(Tán homokon épült.)
Az erdélyi földből,
a nagy gondolatból
semmi nem maradt meg.
(De van egy marék föld,
egy virágcserépben,
a rózsatő alatt,
amit féltve őrzök.)
Az én tornyom ledőlt.
Nem volt időálló?
Egekbe felnyúló?
Viharral dacoló?
Az én tornyom ledőlt:
Merészen állasz Te!
Téged le nem dönthet
efféle vihar se
mely engemet sujtott.
Megmaradsz erősnek,
szikladerekunak,
Erdély hegyei közt
végig-apostolnak,
mindvégig-mártírnak.
Néznek a szent hegyek,
(sírva nézek vissza)
fejükön glória.
Ott állsz Te közöttük,
egyetlen Kós Károly!
mint élő, nagy csoda.