Ján Botto: Jánosík halála

II. fejezet


Harmat hull a fehér reggelen,
siratja juhait a szolgalegény:
Leereszkedett a völgybe nyáj,
de Jánosík nem keregeti már!
A kecskék a sziklát elhagyták,
Jancsikát az urak már elfogták!
Rab, mint szárnyaszegett madár,
mikor fokosát hétlakatra zárták.
Égiek és földiek körbeállnak,
fekete varjai fehér sólyomnak.

Janosík az asztalnál bort kortyolgat -
négy felől ostromolják a fehér házat.
Janosík, Jánosík, Te ifjú, ébredj fel:
pandúrok körös-körül mint a tenger -
széles tenger, s Te benne egy kicsiség:
„Add meg magad, Jánosík, ez a vég!“-
Mik vagytok a háromszoros némethez,
kik Jancsika fél bokájáig se érnek
És ha még az égből sűrűn hullnának
Jancsikával elbáni nem tudnának!
Az ajtóban fokosok, ablakban ágyúk:
„ Hej, nem menekülsz, mi szép sólymunk!“
Minden sortűzért hiába:
Nincs kiöntve Jancsika golyója.
Mit ér ez tajtékos égnek,
ingecskéje nem lesz véres!

Janosík még kortyolgat lassan -
Rátörik az ajtót haragosan:
„Fogják meg!“ - Hé, no! Üljenek le, cseppet
A borból maradt még pár cseppenet!

„Fogják meg!“ - Te vagy? Dudáska, te hűtlen?!
Te áruló? - Nos, elsőnek Te essél el!
A csapástól kábultan az asztalon landol
és áruló Dudáska, fekszik, mint a halott.

Jankó sem tud felkelni a földről
s ezek a vadak még forrnak a dühtől:
„Ne féljetek, fiúk! Rúgjátok csak bátran!
Mi ezren vagyunk, ő meg csak magában!“
Ti szóval így? - jól van! - forr a vére:
Isten mentsd! Hányan álltok ki ellene?!
Lendít egyet jobbra, egyet balra:
és a pandúrok kidőlnek sorra.
Jankó már szabaddá is vált volna,
ha a rossz szellem nem sújt le rája.
Boszorka sikít a kemence mögül:
„Szórj borsót, s bátrabbak leszünk!“
Elhinték a borsót vad lábai alá:
s azok átváltoznak szarkalábbá.
S Jánosík már alig-alig mozdult,
de a bilincs hirtelen lehullt:
Jaj, Úr Isten! Ti bitang félszegek -
egyétek meg, amit kifőztetek!
Egyszercsak banyakból kanyarít egyet,
s máris keresztbe állít hét lapaj szemet;
egyszer még a béklyót is körbe lendíti,
a földön hever mind, szinte agyonveri. -
Hiába ütték-vágták, lövöldözték,
hiába, mind hiába törték-zúzták.
Jankó már szabaddá is vált volna,
ha a rossz szellem nem sújt le újra.
A banya, boszorka a kemencétől sikít:
„Vágjátok derékon, ott éritek végit!“
S akkor egyszerre száz puska dördült,
S akkor egyszerre száz kard felé feszült;
de az összes szablya, az összes lövedék
róla visszaütve a támadókra szállék.
Az egyik béna mégis felé leggyint,
S a bűvös szálból derekán lesuhint:
„Hej, ahogy csak lehetett, elbántatok velem!“
Az ijfú Jánosík, mint ártatlan legény,
mind két keze, lába bilincsbe, nehéz
Bárcsak téged, boszorka, elvinne a rém.

Te szép szál kapítány, Jánosík,
a dolmányod tőled elveszik,
piros dolmányod, zöld inged;
jaj! nagy nyomorúság, biz' ez.
Biz', borotva és tűz alá vetnek:
üssék, megbosszulja az Úristen!

Jancsika, te betyár, huncut gyerek!
Ha nem verekszel, nem kínoznak meg.
„De küzdöttem, harcoltam az igazamért,
issza a kaszaló a zsarnokok fekete vérét;
elbántam én, el, hét századdal a nyáron:
míg ti azóta is a népet sanyargatjátok?“
Jánosík, Te ifjú, van aranyad egy halom,
mond, hol tartod? - „Kinek mi köze ahhoz?
Ott van, ahol van, a Tátra helyei rejtik,
az találja meg, akihez tartozik.
Nem volt az enyém, nem is lesz tiétek -
csak azé, ki a szablyát igazért fogja meg!“ -
Janosík, Te ifjú, nagy a te kincsed:
add oda, cseréld el érte az életed!
„Kicserélni? - A kutyafáját! minek?
Nem! - egyétek meg, amit kifőztetek!“
Leereszkedett a völgybe a nyáj,
de Jánosík nem keregeti már!
A kecskék a magas sziklát elhagyták,
Jankónak a kötelet már megfonták!