Weöres Sándor: Asszony-ballada
benne mindegyik szoba –
Jaj, csak én nem vagyok ott már
s nem leszek többé soha.
Minek vittek férjhez engem
a várba, hol vaslakat
kaján szarkamód csörögve
őrzi mind a kapukat.
Benn a termek mind sötétek,
alig hat be napsugár,
tanyázó undorító vétek,
lélekre és testre kár.
Jaj, csak egyszer haza mennék,
várna apa és anya –
de mi lennék? megtűrt vendég,
kinek nincsen otthona.
Megkérdeznék: – Hát az urad
mért nem jött hozzánk veled? –
Szégyenkeznék és az utat
vissza járnám, meglehet.
Nem szökhetek az otromba
várból haza sohasem.
Felszököm a vártoronyba
s madaraim etetem.
Röppennek a négy égtájba,
síkon, hegyen, tengeren,
bár a vágyam velük szállna,
szabadon, szerelmesen!