Sántha György: Disznóölés
karácsonykörüli
decemberreggel,
fél hét.
A nemvárt Krisztusajándék
fényes álmával
megvert gyermek
nyüglődve kel fel
a szalmazsákról.
Gyertyával űzött kamrasötétség
szomorún, ridegen kérdez,
de Sajó,
meg a kisajtó
már rég
nyitva
figyel – –
s egyszercsak
íme
egy szörnyű, pokoli pogány sírás
hasítja
ketté
a szürkeséget
és a városvégi szomszéd velőket:
„Ölnek!”
S a ködben
hördülve
szökken
máris
vastagpirosan
vidoran
gőzös-melegen
a vér, a vér:
a minden hazugság-frázis-
fölötti
életvalóság.
„Hamar a tálat!”
(ha agyag, ha porcellán, ha
jászpis) –
S a féltve rejtett,
éhezve becézett jószág,
az egyetlen
szent
áldozati állat
hörögve így áldja végét:
Röff-röf
no
jól van
jól van
vigyetek
és
egyetek…
Egy perccel múlt ép fél hét.