Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora
a felnőttkor szívében félidő.
Gyönyörűtől kihűlő száj, nyári nap,
mellünkön araszolsz,
könnytől lángoló szem, nyári nap,
szemünkbe nézel, láthatod,
a megakadt rög és ujjongás között,
az árnyékot, a vékony mutatót.
Jó nekünk, hogy ruhánkat levetve
majd heverhetünk a földben, előtted, sötét.
A félelem eltávozott belőlünk,
mert homlokunk őrült lázától félt.
Képeink között lakunk, mi boldog festők.
Szemhéjunk mögé szorítja kezünk,
a hártyás falra szögezi a látványt:
A régi zászlót, átlőtt kezünkben a vért –
Hibátlan fogsorunkon a nevetést –
Az elszabadult tárcsák táncolását,
a szélvédő szétrobbant üvegét –
A mérgezett folyót, úszó ezüst halakkal –
Az örökzöld kertre hasaló teraszt –
Felnőttkorunk vakító lepedőin a napot,
a végigszántó, izzó vasalót –
Ha nem tudnánk, hogy egyszer elsötétül,
szemünket kiégetné a fény.
Forradás rágná szét a képeinket.
De így a lassan forduló falakon
van még időnk végigtekinteni.
Egymás mellett állunk, mi boldogok,
egyetlen nemzedék.
A süllyedő napon kiállításunk készül.
