Toldalaghy Pál: Anyám
üt sebet a lágy azúron.
Zöld pázsit ásít mindenütt.
A kis kaput behúzom
s a kert varázs-hálója fog:
suhognak nyúlt bozótok.
A fény a lombon átcsorog.
Anyám tűnődve bólog.
Haját a bánat hópehely-
fehérrel rég befújta.
Nyolc gyermekét temette el.
Szótlan nyolcszor borult a
kihűlt szemekre. Egyre nőtt
tűnt évekkel a gyásza.
Az új év újabb szemfedőt
hozott a sárga házba.
Lassan meghajlott háta. Kis
alakja összeroskadt...
Zörren a kerti, zöld kavics.
Ó, bús, csodálatos nap!
Anyám ámulva nyitja föl
szemét. Kicsit körülnéz,
A csend a hűs pázsitra dől.
A nap sárgán kihűl és
már tompa-kék árnyékban áll,
az udvaros veranda.
Anyám dalol s szíven talál,
fáradt madárka-hangja
s a szív-harang, mit félrevert
a lázas, esti bánat,
rikolt s a csillagok a kert
fölé, szőkén kiszállnak!...
