Marconnay Tibor: Városban

Nem érek én rá semmire ebben a városban itt,
minden reggel nagy tervekkel indulok utamra
s minden ucca messze visz, elsodor, széthasit.

Pénzt kell keresnem, pénzt, hogy életbe maradjak
és esténként fáradtan, szomoruan
nézem röptét a szabad madaraknak.

Pénzt kell keresnem, hogy minden, amit szeretek
életbe maradjon, hogy életbe maradjanak
nőim, gyerekeim: mindenki, ki szivemhez nőtt.
Igy veszik ki belőlem lassanként minden szeretet.

Ma is mennyi mindent akartam
s mily keveset tehettem.
Este van és nézem a szabad madarakat
messze repülnek,
este van és nézem a boldog fákat, mily mozdulatlan
állnak a boruló ég árnyai alatt
s én tettre vagyok kárhoztatva, tettre a tehetetlen.

Egyszer majd eljön a végső este
s megszünik minden mozdulatom
s megtudom,
hogy a madarak röptét s a fák nyugodalmát
szemem nem hiába kereste.

Eredj ki az emberek zürzavarából
életem, eredj! –
Fákkal, madarakkal, az egész világgal
csak igy leszel egy.