Nagy Méda: Már egy mosolyom sem...
Testem eleven húsában homokszemét a fájdalomnak
azért ékeled, hogy ékszerként diszitsem a házad.
S mig vendégeidnek büszke örömmel mutatod
a gazdag aratású asztalodon asszonyod igazgyöngyeit,
elfelejted, hogy minden verssé fagyott könnyemmel
kevesebb lesz a hozzád való szerelmem.
De majd, ha egyszer a bánataimból harácsolt kincseket megelégeled
és a szeleknek szórt könnyeim helyett arcom derűjét akarod,
ne csodálkozz, ha kővé vált gyöngyként elgurulnak lábaid előtt
és nem ér el a szivemtől a szivedig már egy mosolyom sem.
