Szabó Lőrinc: Szívtrombózis, Tihany

Ötpercenként jegyeztem. Nitromint
már nem segített. Görcsre görcs! Megint!
Este tíztől fojtogatott-dobált
a szív körül vonagló kín-nyaláb,
este tíztől félhalál-ágyamon
az acélkígyókemény fájdalom:
átbújt a tarkón s a két karba, le,
majd újra fel, a sarkcsillag fele,
s onnan csüngetett, egy szál idegen,
az űrbe, mázsás jajt, a félelem.
Végül csak e szakadó fonalon
kötött a világba a tudatom:
az, hogy fájok. Barát és szeretet
most már csak tehetetlen tanú lett;
kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…”
Hajnalra mégis fátylas zsongulás…
S reggelre újra tó s hegy, újra Én!...

Ötvenegy október tizedikén