Czigány György: Meztelen

A sárga falak
a láng ég
alatt
szakad a nap –
katlan a napozó.
Bokádig ér: lerúgott takaró
az árnyék.
Ölednek lányok hajlatait, melleidet
köldököd bolygóit, az anyajegyeket
s az ágyék
esengő izmait megalázza
a boldog világűr ragyogása.

Késeivel körüldobál: a szelíd nap
szegez vésőt csontjaidnak!
Verejték, napolaj
foltozza tested –
hevít a haj.
„Jeges a szörp, üdít a málna”
hallod távol
s távolabb harang.
Hullanak a testek, haláltábor
a strand.

Ajkad vonagló mosolyából
egyszerre eszmélsz az eleven nyárra
s a géppisztoly vasára –
szádban a csend
a rémület a vér
eseng
a szemek a kezek
megfeszítenek –
ütés, hogy ne sikolts, nem eresztenek
s a halálnál csupaszabb test
engedelmes.

Ha felállsz a hullámos faágyon,
messzire látsz.
Szentendre, Vác
hamvas egébe
kúsznak a sinek.
Tenger áll szembogaradban.
De minek,
mindek a végtelen, ha nem mozdul
tekintet érte –

Meddő remények
áldatlan méhed
lázait méred.
A csend meg a fodrász
a program
szabadnapodban –
a lépcső fog ölébe, a fal
melenget s az ég.

Elalvó, fiatal
szíved zajára
kövek felelnek
s dúdolva a falban szennyek
áraqmán a vízvezeték.