Vályi Nagy Géza: Fogynak, fogynak a pásztortüzek
Csillagport hintő, kerek ég alatt,
Végigverve a füstös subáton,
Letűnt időkön elboronganak…
A vén számadó szittyakoponyát
Aranyló, halvány pír füröszti meg,
S pipaszó mellől mély sóhaj szakad föl:
Fogynak, fogynak a pásztortüzek…
Falu, város vad, gyilkos öleléssel
Szorítja át a puszta tüdejét, –
Kókkad, ritkus a nádas rengetegje, –
És fojtogajta éltető erét…
Hová, hová lett daru, királykócsag,
Hol vagytok lápok, nedvkövér füzek?
Nagy pusztulásról beszélnek a vének:
Fognak, fognak a pásztortüzek…
Terjed a szik – a perzselő aszálytól –
Éhező jószág földet nyalva bőg –
Komor bika két szarvát égbeszegzi,
S keresgéli a régi legelőt, –
Körülszaglászik bús vágyakozással,
S a szikkadt puszta: fülledt és süket, –
A levegő is forró, mint a láva:
Fognak, fognak a pásztortüzek…
Ott darvadoznak – hamvadó parázsnál, –
És összébbhúzzák a subájokat,
Mikor távolban szűzi pusztaságon
Átalrobog a tűzszemű vonat…
Fut, menekül a törtszárnyú riadt csend,
S szemükre hull a bokrétás süveg, –
Hús szél borzong át az alvó pusztán:
Fognak, fognak a pásztortüzek...