Sántha György: Honfoglalás
Kék hősmesék s a Vihorlát mögül,
hol csöndes lankákká csitul a Kárpát
és szétbogárzó szép magyar akácfák
mögött a Messze, mint tengerköd ül;
fékrekkentő füvön a nagy, szabad
Tisza barangol s rajta át veszettül
dobálja, hogy a fény is szinte pendül,
szétpattanó abroncsait a Nap;
kitáruló, szűz, hökkentő öröm
csiklandón száll az állat orrlikába,
barbár izmot tör új szelíd igába
s hun szíveket dobbant az örökön,…
kék hősmesék s a Vihorlát mögül,
hol a magasban fönt arany pórázon
Istenszemként hullároz egy ölyű,
vitéz robog elő.
Mokány nagyúr.
Tajték szakad lováról. S tenyeréből
harsány kürtöt formálva hátra szól,
hogy Ázsiáig ér a hang zenélőn:
„Itt maradunk!”
II.
És szállt a szó. Mongolfelhőporolt
históriánk egyhangú sivatagja
majd elnyeli, majd ismét visszaadja
s egy ezredév mesgyéjén föllobog.
Görögtűz már csak – s a három halom
rajzát villantva furcsa szitkokat gyújt:
„Ti éltek itt még csak Verbőczi-fattyúk,
szegény bölcsek kis csonka gyarmaton.”
Idegenül néz már a Duna ránk;
fű, föld és víz hiába esdekeltek:
kóbor pórok haszontalan keresnek
hont a hazán, hol annyi Biberach
hemzseg s a magyarnak csak „halni” kell.
– S a jégfelhőporolt histórián át
hajósíphanggal búg föl a sötét vád,
hazátlan gond és száz hős balsiker.
Fehér lován elfüstölt rég „Hadúr”…
Tények beszélnek és földönfutóink,
kiknek harcából régi és új sors int:
Nomádok,
így itt nem maradhatunk!
