Fazekas Mihály: Ugyanahoz
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany-színt
Leggyent, azzal elül, s az arany-festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Mellét és ajakát illetvén, s azzal el is tűnt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák,
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok
Egy pompás hajnal hasadása után; de az énrám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap...
