Pósa Lajos: Az én aggódó anyámnak
Az a jó Úristen megsegít még engem!
Hisz’ hogy most az élet nagy keresztjét hordom:
Majd meglássa: lesz még nekem is jó dolgom.
Nem bukhatom én el ennyi küzdelemmel,
Ennyi verejtékes, néma türelemmel.
Sorsomon diadalt kell nekem aratni,
Ha az ég a földdel össze fog szakadni.
Akit hány-vet a sors, mint habot a tenger:
Ne sirassa senki, abból lesz az ember!
Megtanul a saját maga lábán járni
S dörgő zivatarban, mint kőszikla, állni.
Nem halok meg addig, jó anyám, ne féljen,
Míg koszorút nem nyer annyi napom, éjem.
Nem hagyom itt addig ezt a szép világot,
Míg szülém engem boldognak nem látott.
Istenem, ha néha a jövőbe nézek:
Már előre is nagy boldogságot érzek.
Látom lesimulni a habok redőjét
S éltem hajójának csendes kikötőjét.
Egy áldott teremtés lesz majd feleségem,
Ki a fúvó széltől is megóv majd engem.
Ellesi titokban minden gondolatom’.
Én pedig jutalmul összecsókolgatom.
Édes anyámasszony hozzánk jön majd lakni,
Aranyos menyének tanácsokat adni.
S ég urához küldi hál’adó imáját,
Majd ha ringatja síró unokáját.
Ne sirasson annyit édes anyám, lelkem.
Az a jó Úristen megsegít még engem!
Hisz’ hogy most az élet nagy keresztjét hordom:
Majd meglássa: lesz még nekem is jó dolgom.
