Simon István: Vadludak
tartja régtől a köztudat;
de nem láttam én még közelről
soha egyetlen vadludat.
Nem ácsorgott a bűzlő ketrec
ganajában, mint a csibe.
Még úgy se láttam, soha egyes
példányként, még röpülni se.
Angyalárnyék volt csak a nádnép,
minden szárnyas madár-jele:
előre nyúlt nyak s fakanálként
a két lába hátrafele.
Így ismerem, mert a valódi
valójában nem él külön.
Szállnak az ég sereghajtói
váltva egymást az élükön.
Két szárnnyá összerendeződik
elsuhanni együttesen.
Sötétedés után is mindig
a hangjáról megismerem.
Egy ékként száll a bennem élő
kiirthatatlan sok madár,
kikre fegyver is fölfelé lő
kényszerből és mikor talál:
mintha egy toll hullna alattuk
csak ellibegve, de vonul,
röpül tovább az örök vadlúd
együtt elfogyhatatlanul.
