vitéz Somogyvári Gyula: Memento
/Minden magyarnak, kinek vére van/
Jöjj el Gyűlölet, jöjj a szívekbe,
légy te a hit és légy te a kard!
– Karóba húzva s kerékbe törve
s halódva is, de zengem ezt a dalt.
Kötözzék meg a lázadt két kezem
s tökjenek rongyot az énekes számba,
még akkor is – a két meredt szememmel –
ordítom majd e vak világba,
hogy nincs más nekünk, csak a Gyűlölet
s aki magyar s most békét hiteget:
az vesszen el a tűzhely melegén,
az gyáva, gyáva, gyáva, gyáva…!
Mi ugyse tudunk Krisztusok lenni
s imádkozni e vad Golgotán,
bennünk nem gyujt a korbács megbocsátást.
Más a mi lelkünk: turáni, pogány.
Népek között, a fajtánk: jövevény
s nekünk erőszak: minden irgalom.
Mi nem felejtünk. Aki minket üt,
az fogja meg a pajzsát is nagyon,
mert fáj a seb – jaj, átkozottul fáj! –
és sebeinkből nem nő kegyelem,
ha megütött, hát várja meg a választ
s ne idézze az Istent hirtelen!
Mi úgyse tudunk Krisztusok lenni:
van húsunk, vérünk, vágyunk és jajunk,
mi: – Ázsiából idezüllött nemzet –
nem Megváltók, csak gyarló emberek,
haragvó s fájó magyarok vagyunk.
Mi eltagadtuk mindig, hogy mi fáj
és odaadtunk mindent, amit kértek.
Röhögj Európa! /Festett vén bohóc./
Ezer esztendő görnyedt bús során
véres cafatra vágattuk magunk,
mindig csak érted. Mindig teérted!
Áldomás van. A Szajna vigad.
A Szajna részeg, a Szajna dalol,
hízott patkányok járják a táncot
– s rajtunk szorosra húzzák a láncot! –
és fáj a testünk szörnyen, valahol…
– Valahol… ott a Hargita tövén,
valahol… ott a Bánság szögletén,
valahol… ott, hol ölel a Kárpát…
Mindenütt fáj, ahol levágták! –
Áldomás van. A Szajna vigad,
a Szajna dalol, a Szajna részeg!
„Kegyelmes úr! Dicső Európa!
Megkaptuk hát a dús fizetséget.
Ó megfizettél. Nem vagy már adós.
Nincsen már semmi az ősi rováson.
Fizesse meg a mi Istenünk neked.
/De úgy: ahogy még sohse fizetett!/
Ez új toron, e hősi áldomáson,
vérrel és könnyel töltött serleget
mi is ürítünk – szolga magyarok –
és megfogadjuk holtigérő hittel,
hogy nem felejtjük ezt a szent napot
soha, soha! – S ha elfelejtenék
valamikor a tévedt fiaink:
mi fölkeltünk a sírjainkból
és megtanítjuk őket rá megint.
Ne félj Európa – festett, vén bohóc –
ez emlék mindig itt lesz majd felettünk,
mint hóhérbárd a vértanú felett,
mi magyarok: mi sohase felejtünk…!
Kötözzék meg a lázadt két kezem
s tömjenek rongyot az énekes számba
még akkor is – a két meredt szememmel –
ordítom majd e vak világba,
hogy nincs már nekünk, csak a gyűlölet
s aki magyar s most békét hiteget:
az vesszen el a tűzhely melegén,
az önző, törpe, gyáva, gyáva…
Állom és tartom a vesszőfutást
hamis próféták sorfala között,
üssenek rám a békések, a szentek,
a mindig-bírák tetteink fölött.
Állom és tartom a vesszőfutást!
S ha összerogynék véresen a végén
ott is sikoltom mint egy csatakürt:
hogy új csatáknak jöttét hirdetem,
új csatáknak jöttét hirdetem,
új seb fájását, új vér bugyogását
s új könnyeket az anya-szemeken…
– Pedig nekem is van síró anyám,
kinek a szíve biztos, meghasad,
ha majd kürtök, a régi kürtök,
az áldott kürtök újból szólanak… –
Jöjj el Gyűlölet, csaták korbácsa,
légy te a hit és légy te a kard!
– Karóba húzva, kerékbe törve
s halódva is – de zengem ezt a dalt…
1920. június
