Tárczy Andor: A ma lantosaihoz
Hamisat le nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.
/ Tinódi Lantos Sebestyén/
Hé, lantosok!
Ma hogyan ajzzuk fel magunk
s lantjaink új rímekre?
Mi most az ihlető gyönyör vagy szenvedés?
Vajon hogyan pendüljünk egy húron
azokkal, akik soha nem is tanultak
meg, vagy már elfelejthettek szépen
csengő, tiszta akkordot pengetni,
kiknek ujjaiba nagyon régen nem
vágott már barázdát a húr, s akik
összevissza verve a nagydobot,
azt hirdetik, hogy korunk-sorsunk
minden bajának kútfeje: a rock.
Hé, lantosok!
Ugye mi tudjuk, hogy akár ver-
senyzongorán egy hivatalos koncerten,
akár egy szintetizátoron füstkörös
színpadon, akár oxidálódó sípokon
egy templom hűvösében – mindegyiken
eljátszható ugyanaz a dallam?!
Csak akkor van baj, amikor a
kottát dilettánsok írják, telje-
sen botfülűek szabják meg, hogyan
muzsikáljunk, ha élni akarunk.
S ők intenek be a kórusnak, hogy
mikor zendítsen rá fortissimóban:
„Hozsánna!”
Hé, lantosok!
Nem igaz, hogy a Fender gitár és
a balalajka nem fér meg egy ze-
nekarban.
De a zenész is szóljon bele abba,
mit és hogyan játsszon.
És menet közben is változtatni
lehessen a hangszerelésen.
És a zenekar meneszthesse a kar-
mestert, ha úgy érzi, rosszul
dirigál.
S hogy a zenészek és zeneszerszá-
mok jól legyenek felhangolva.
Össze legyenek hangolva…
Hé, lantosok!
Kezünk szívünkre téve, vajon
hányan mondhatjuk el, hogy soha
egyetlen hamis hangot sem fogtunk?...
1988.
