Viz Zoltán: Szent Erzsébet
Mint angyaljó, szent ideál.
Emlékezvén nemes szivedre
Ránk is jóság ihletje száll.
Királyi házban ring a bölcsőd,
Uralkodó volt hitvesed,
De ám te, Krisztust hűn követve,
A fényt, a pompát megveted.
Szép voltál, bájos, ifju szépség,
Körülrajongott a világ,
Rád nem hatott csábos varázsa,
Krisztus maradt a te arád.
Megláttad a nyomort, az árnyat,
Az élet fényes oldalán
S legszebb gyönyört talált a lelked
a könnytörlés szelíd nyomán.
Nem akkor voltál nagy, királyné,
Midőn viseltél koronát,
Hanem midőn kincsed kiosztád
S türted szived nagy bánatát.
S midőn magad, kiverve rútul,
Jártad fájó Kálváriád,
Kicsinyeiddel elhagyatva,
Nem hallatád panasz szavát.
Nem akkor voltál bájoló, szép,
Midőn feltetted ékszered,
Hanem midőn vigasz-szavadra
Reményre kelt a nagybeteg.
Most is ó mily sok a nyomor, kín!
Hol vannak Szent Erzsébetek,
Kik másért lennének szegények,
Szivök mert földet megvetett?
Vajudik minden, reng köröttünk
Az önmagát nem lelt világ,
Önzésben, bűnben elmerülve
Orvosszert nem lel Gileád.
Ne lent keressük, ami megvált,
Az Isten utja fel vezet.
Csak egy teremthet uj világot:
Jóságos sziv, amely szeret!