Vályi Nagy Géza: Krisztus a búzaszemben
Ég a földdel forró nászt ül: élet sarjad, mag fakad.
Cirógató, csókos napfény, mint aranyló méz csorog, –
És a szembe, búzaszembe Krisztus arca mosolyog…
Nappal és éj bús harcából – orvul kúszik lomha köd,
Fojtogatva szétterül a lankákon és sík fölött, –
Ólmos szürke fátyla alatt a mag halálharmatos, –
Ás a szembe, búzaszembe Krisztus arca sápadoz…
A nap égő lángja nyomán izzó lázban ég a nyár,
Tűzpalástját alélt földre teríti rá: az aszály, –
Tikkadt szája, forró szája enyészet-csókot lehet, –
És a szembe, búzaszembe Krisztus arca torzul el…
Görnyedhátú, bús parasztok rögre hajlanak tovább, –
S míg hordozzák a keresztet és járják a Golgotát, –
Várják, várják a szent nyarat, melyből bőség magva hull,
És a magban Krisztus arca mindörökre felvidul.
