Sántha György: Kánikula
Még néhány fok –
s az egyetemes Láz
mindent megöl.
A kínjában-görbe uborka
– mintha humora lenne –
megreped.
Írigy-e tán,
hogy nem oly formás,
szép kerek,
mint a dinnye?...
Lehet.
Hűsölök érten s izzadtan itt
egy úti fa alatt.
És nézem a néma levelek
alá bújt szelek
ijedt arcát,
meg az égő porszemet,
mely, mint egy új csillag,
szinte fölillan.
Gyík surran és
lihegve megáll:
így jön majd, így értem is
halkan a Halál.
A Nap, az örök,
a zenitre ér fel…
és akkor,
mint Babszem Jankót
az Ökör,
hirtelen fölharap
egy poros lapulevéllel.