Sziklay János: Az arácsi völgyben
Iszalag, borostyán hálójába fonja.
Csak nevéről sejtik, akik itten járnak:
Omladékán állnak régi kulturáank.
Igy emészt el mindent majd a mulandóság;
Emlékünket is a szelek szerteszórják.
Akikkel itt egykor mulatozva jártam,
Mind pihennek már egy szűk, sötét kis házban.
Elnyelte a kis ház nevüket is vélek,
Pedig országszerte hangzott, amíg éeltek.
Nékem is emlékem, késő hirmondónak,
Az lesz, mit törékeny koporsómra rónak.
Mint a cseresnyefa, én is olyan voltam,
Soknak viditója virágos koromban.
Gyümölcsöt is adtam, jót-e, nem itélnék;
Kicsik, nagyok, tudom, élvezettel tépték.
De mikoron már a téli napok jőnek,
Jó leszek-e, nem t’om, mint más, tüzelőnek?
Örök élete nincs itt lenn, csak a földnek;
De nem minekünk, akiket beletesznek.