Fáy Ferenc: Hajnal, kanásztülökkel
hagymát evett s egy korty törkölyt ivott.
Rágyújtott. Aztán köhécselt a csendben
s az egyunalmú égre ásított.
Kopott volt már, akár az őszi,
fülledt avarban rothadó levél.
Hetvenhat év... Hány néma, szürke reggel
annak, ki már csak magával beszél.
Neve se volt. Vagy hogyha volt is,
kit érdekelt, ki törődött vele?
Tudták a fák és őrizték a rétek:
az Isten szép, zöld keresztlevele.
Tülkébe fújt: kapú csapódott,
kazlak repültek...hajnal-friss szavak...
s ő, mint a boldog költők: hófehéren
fújta a dalt az alvó ég alatt.