vitéz Somogyváry Gyula: Körmagyar
Elnézem édes andalgásodat,
amilyet nem tud más nép, csak ez itt…
Úgy fogja párja apró kis kezit
a legény, mintha rózsát tartana.
A lány meg, mintha bűvös éjszaka
borulna rá ezernyi csillagával
és szédítené csodás mámorával,
úgy lépeget; tán már a légbe jár:
királyleány s a párja kiskirály!
Repülj, suhanj szépséges forgatag!
Most lejtve lép a könnyűlábú had,
dévaj mosoly bimbózik arcukon;
a galamb játszik így fönt a ducon,
az duzzog így édes nehezteléssel,
míg összebékél csókos nevetéssel…
Fordul a tánc. Ó, szép csalogató!
Szökik a lány, de szökése bohó:
csak azért hagyja faképnél a párját,
hogy föllobbantsa annak szívelángját
s ha vágya fölcsap s két szemén lobog
és perdülve a lány után dobog:
annál több szívvel adja meg magát,
karjába játszva karcsú derekát!
Most újra más a táncuk, újra más:
leány s legény már hetykén ott bokáz.
Most mind a kettő csupa büszkeség,
magasan hordja ifjú, szép fejét;
tündöklő, fényes nemes-kócsagok,
kik napsugárban fürdetik maguk!
Most visszalép a bókoló legény,
a lány magában perdül lábhegyén,
szilaj szökéssel dobban rá a párja
s a toborzóját virtusosan járja.
Ó mennyi forró, hősi lendület,
amelynél szebb, pompásabb nem lehet
egyetlen tánc sem széles e világon,
mert benne él egy ezeréves élet
és benne él egy ezeréves álom…
Ujjongó dallal köszöntelek téged,
te méltóságos, úri magyar táncom.
