Erdélyi József: Balatoni emlék
Fehérre mostam ingemet.
Tehettem: a Balaton partján
senkisem ismert engemet.
De jobb is volt a vendégektől távol.
Libák között, lúdak között
fürödtem volna ott is, úgyis,
idegen, vadlúd, üldözött.
S a tapadó fürdőruhák
nem is hatottak volna rám
oly ingerlően, mint közelben
a libapásztorleány,
ki ment be a libák után,
a Balatonba, egyre beljebb,
ártatlanul és kis ruháját
úgy fogta fel, fel, egyre feljebb,
hogy szememet úgy kaptam el…
Parázna, bús szemeimet
röpítettem a tavon át,
hűsölni erdős, kék hegyekre
s kék égre, hol hattyúk gyanánt,
hó hattyúnyáj gyanánt a felhők
úsztak szép lassan, álmatag,
s fürdött vakító meztelen
pogány istennőként a nap.
