Endrődi Sándor: Hősök emléke
Borongó fájdalommal nézek
Szótlan tetődre, hősök oszlopa.
– Miféle átok üldöz minket,
Hogy eggyé forrni nem tudunk soha?
Im, ünnepelni jöttünk, de fölötted
Komor a légkör, aggott Budavár,
S örömünk fénye úgy törik meg árnyán
Mint vészfelhőn az ütköző sugár.
Nem volt elég a búból, gyászból,
A szolgaságból nem volt még elég, –
Az kellett, hogy hitünk oltárát
A dicsőség villáma zúzza szét!
Hogy itt lássuk magunkat széttagolva,
Törpén, nyomorún, – itt e szent helyen!
– Hol hőseidnek glóriája reszket,
Te ünnepelni félsz, oh nemzetem!
Miféle ördög súgja mindezt?
Vagy már leszállt jobb sorsunk csillaga
S mint éji rém a temetőből –
Csak kísértgetni járunk még haza?
Arcunk mért sápad? Mért állunk zúzottan?
Kezünkben a koszorú mért remeg?
– Hazám, hazám! ha itten nem talállak,
Hát hova menjek, hol keresselek?
El vagy kuszálva, szét vagy szórva
Egy-egy bús könnyben, mely titokban ég;
Lappangó vádban, zord haragban
Bánatban, mely félig keserűség;
Itt lemondás vagy, gúny, szitok vagy ottan,
Áldatlanokká lettek kincseid...
A harc emléke felragyog ez ormon,
De a nemzet békéje nincsen itt!
A nemzet ott borong az éjben
Mint egy lelkéig sebzett áldozat,
És végigvillog emlékében
Az a kor, melyben nagy volt és szabad;
Égő ítéletével összeméri
A dicsőséget s megaláztatást...
Igy ünnepelni nem láttok bizonnyal
Egyetlen élő nemzetet se mást.
Hősök, kik hittel haltatok meg,
Csak aludjatok, ne ébredjetek!
Hálánk nem érckürt rivalgása,
Csak tört, csukló hang sírotok felett;
Koszorúinkkal nincs mért tetszelegni,
Tövise van, mely homlokunkba vág:
Komor gondokkal gondolunk Aradra
És szemlesütve hagyjuk el Budát.
De él az Isten, és mi benne
Igazán bízhatunk, mert szenvedünk.
Ez lesz a megváltó erő, mely
Meghozza majd az ünnepet nekünk
És akkor fel ti vértanuk, ti hősök,
Multunknak minden szentelt árnya, fel!
Hirdessék harsány harsonák világgá,
Hogy Magyarország végre ünnepel!
