Szabó Ferenc: Erősebb a halálnál a szerelem
„Az Éden hűsén keltegettelek
fölénk hajoltak védő levelek
az almafán a kígyó leskelődött…
Tudtad-e már hogy ott az almafa alatt
a kínban fetrengett szülő anyád
midőn vajúdva jöttöd várta?
a bölcsőd lett a sírod árka!”
A VŐLEGÉNY (Ezt az éneket nem másolták át…):
„Cirógató szellőcskék hozzák hozzám
nagy ősszemednek cicamaca-vágyát
szerelmes szél suhint át melled halmán
ha rádtekintek s vágyunk zsongó ágyát
izgatom a készülő viharban…
A fú körül felémtekintenek hízelkedőn
gazella-ikreid – kígyócsípéstől égőn
felémsimulsz, de már a fák tövén
futótűz-ágyban serceg a moha…
ott fenn a fán a kígyó leskelődik
a füstön át nem látunk el oda
alattunk már a Séol bugyra ásít –
bezuhanva boldogan egy másik
világban ébredünk – már új történelembe
szemlélem lányos lángod tűzszemedben!”
A MENYASSZONY (Énekek éneke 8,6-7):
„Tegyél szívedre örökös pecsétnek
hogy kéjben-kínban sorsunk egy legyen
ellenszegülhetünk majd minden vésznek
viharban-tűzben, völgyön és hegyen,
halál poklánál tengervíz-rohamnál
hatalmasabb szerelmünk égő lángja!
A kertet két kerubnak kardja zárja
nincsen kiút: lenn gyilkos tüzek égnek
tüzet lövellő nyílként röppenünk
így mentjük meg a kertből életünk:
dalolva szállunk felfelé az égnek!”
