Tompa László: A magam halotti jelentéséül
Már akkor én rég elhantolva fekszem.
Ha nem is sírban, igazándi testben,
De holtabban, mint azok, kik nem élnek.
Némábban, mint kit némító halál vitt
A sírba, többé sziszt se hallatok majd.
Se meg nem hallom az ősznek konok, halk
Gyászdobját, sem a tavasz harsonáit.
Volt úgy, hogy tudtam volna harcot állni.
Hevülve hírért, eszmék igazáért.
De nem volt, aki ösztönözni ráért,
S magamat dúltak életem csatái.
Már késő. Dértől hervadt a hegyoldal.
Jobb itt maradnom, semmihez se fogva.
S elnézni mást meg hogy a nap korongja
Hogy váltakozgat holddal, csillagokkal.