Sík Sándor: Búcsú a bükköstől

Búcsúzom tőled, drága bükkösöm.
Nehéz a szívem, holnap költözöm.

Fogadj be még utólszor engemet,
Szeressük egymást, még amíg lehet.

Hadd mondom el, ti karcsú, tiszta fák,
Mi volt nekem a zengő némaság,

Mellyel szövetség-sátra lombotok
Oly sokszor félálomba ringatott,

Félálomba, melynek jobbik fele
Emberen túli fénnyel volt tele.

Egy hónapig voltam testvéretek
És emberebbé lettem köztetek,

Aki a földből szívta gyökerét
És a felhőkkel jeleket cserélt.

S már-már a fák titkát is ellesem:
Elnyúlni, fölfelé, türelmesen.

Egyet, nagyot, még hadd nyújtózkodom,
Aztán megyek, szólít az otthonom,

A drága otthon, a nekemvaló,
Hol élni édes és meghalni jó,

S hol mosolyogva élem szüntelen:
Nincs maradandó házunk idelenn.

De itt, de itt, míg végigkúsztatom
Az égre húzó bükkfaszálakon

Az esti csendben ünneplő szemem,
Véremben és húsomban érezem:

A maradandóhoz is van közöm.
Isten veled, szerelmes bükkösöm!