Rónay György: Az infarktus félálmai

A vak

Nem látszott más belőle, csak a botja.
Hol itt, hol ott derengett imbolyogva.
Jó uraim – sírt egy hang – hol vagyok?
Csönd volt. Választ sehonnét sem kapott.

Mert aki látott, az sem tudta, hol van.
Nehéz köd szállt sűrű, sötét gomolyban.
Némán, reszketve álltak. Csak a bot
kopogott a személytelen pokolban.

Bálnák

Keskeny résben, kövér bálnák között
sodor az ár. A hátakra tapadt
kagylók éle fölmetszi bőrömet,
s a tengervíz vörösre színeződik.

Érdes sziklák közt lomhán ki-be ömlik
a lé, halakkal. Két rücskös tömeg:
fújtatva, mozdulatlanul zabálnak.
Szűkös a rés. Közelednek a hátak.

Vadászat

A zsigerek bugyorgó mocsara:
rőt alvilág. Torz fák közt a vadászok.
Aritmiásan rángó levelek
mögött a puskák fémes csöndje tátog.

Lapul a szív az átlátszó bozótban.
Egy kéz mozdul, de nem dördül lövés még.
Aztán, távolból, gyorsuló dobok.
S lassan mindent elborít a sötétség.