Tóth István: Óesztendei számadás

Szeresd hazádat és ne mondd:
Vörösmarty

Fizettem füstpénzt, ebadót,
hiszékenységem kutyamód
befogta több kultúrpecér,
aki mások bőréből él.

Ebemen ők vettek gubát,
élek, mint nincstelen pupák.

Hízlalt mártírok oldalán
földarcú lettem és sovány.
Felszálltak, mint gyertyásmenet,
rám kormozták a tág eget.

S már hasztalanul megyek én
az apostolok szekerén.

Annak, ki korpába vegyül
- vétkesen vagy véletlenül -,
disznónál fogasabb beszéd
tépi a testét szerteszét.

Ott a szó mögül csonttörő
megkövült szörny kúszhat elő.

Eladták rég az én helyem,
bolondot járattak velem.
Szárnyas nyarak, hüllő-telek
leváltnak titkon engemet.

És úgy  rászednek, mintha én
állnék a nagyvilág helyén.

Odébb mennék, de visszalök
sok harsogó honfikönyök,
amely magáról úgy rikolt,
mintha most vívná Jerikót.

S a csillagháborús beszéd
rengeti eszmék rendszerét.

És sorsom mégis arra szánt,
hogy eszmék koldusa gyanánt
csak köztük éljek, idelent,
mint zajban egy parányi csend.

Hisz mindegy, ki mint zaklatott:
őhelyettük is hallgatok,

amíg csak darabokra tört
arcát mutatja meg a Föld;
míg a legkisebb ízekig
teljessé nem születhetik

a szó, mely nem töri tovább
a Teremtő arculatát.

Zsákutcák: szép csillagközök
s országos pusztulás között
szavak, csak addig szálljatok,
ameddig a varjakra dob

göröngyöt egy parasztgyerek,
s a Föld arcára essetek!

Elsápad a szűkszavú Föld,
mit az ősöktől örökölt,
megőrzi, mint titkot a mag,
amely kalászként bólogat.

Míg ránk szól egy világnyi csend:
„Verba volant, facta manent”.