Tornai József: Sárga porfelhő

Éhesen nézem a tiszavizet:
adhatnál, anyám, enni.
Miért nem állsz most
egy túlvilági konyha ablakába integetni?
Miért nem pofozod meg
a túlmesszire kóborló gyereket?
A lidérceknek úgyis hiába kensz
lekváros kenyeret.

Emlékszel? A lámpa mindig égett
valahol egy földi házban,
ott szidtál, kiabáltál rám
a tűz mellett és én nem csodáltam.
Nem csodáltam, de most dermedten
belebőgnék az éjszakába:
hogy élhet a földön ilyen gyámoltalan lény,
ilyen megnyúzott árva.

Mehetek most, nézd, akármennyit,
viheti az éhség a lábamat,
se holnap, se holnapután
nem állok meg a hold alatt.
Nem érhetek utól, akárhogy
töprengek, akárhogy igyekszem;
körbe járok a jövőn, akár a kikötött
bárány az üres telken.

Körbe járok, mert körbe járnak
fejem fölött a menny érckövei:
kinyitottad te a szemem,
de a mindenség akart itt szétpillantani.
Szerettem volna látni én is
a csillagokra kiterített emberi tájat,
most csak a szelet látom: húzza, cibálja
sárga porfelhő-ruhádat.