Vihar Béla: Koppány estéje
A fakupát a kőasztalra vágta,
és görcsbe rándult inas, mongol arca,
csapdosta medvevállát hajfonatja. –
A benyílóban füstölgött a fáklya.
Mi lesz a magyar? – e kérdés gyötörte:
lám, betörik, mint a pusztai kancát,
s ezért özönlik az idegen papság,
hogy önvesztébe, szolgaságba lökje.
Hát ezt akarja Geyza fene fattya?
Szabadság helyett kínálna ekéket?
Már lekergették lováról a népet;
Az őskötést a gaz Vajk megtagadta.
Ily fájdalom dúlt háborgó haraggal
Koppány szívében. Siratta a berket,
hol hajnaltájt lágy szüzek énekeltek,
s ősz táltosok forogtak pőre karddal.
Most meg a halál rút istenét hozzák,
hogy lábánál sunyítsunk gyötrelemmel –
így sajgott kínja – hisz az új hit nem kell,
ha lángözönbe fullad is az ország.
A tölgyesekből hangja kélt a szélnek,
s féltérdre bukva, mint kit tagló vert le,
döbbenten látta: síri mélybe veszve,
sámáni árnyak tépik a sötétet.
Kitört az éjbe, megborzongott titkán,
fény lobbant, tornyok… Nézte iszonyodtan:
Valami új kezdődik, s a magosban,
s Sors üllőjén kovácsolja István.
S a távolból, akárha kürthang szólna.
A ködgomolyban századok füstje száguld,
és csikorogva, ropogva kitárult,
vaspántos kapujával, Európa.