Vörösmarty Mihály: Az ember élete

Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról:
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.

S erény vagy bűn, öröm
Vagy bánat, miben élt,
Sírjánál írva lesz,
A nép ítéletén.

De mint dúlt lant után
A megtört zengemény:
Úgy vész el sok derék
Pályája közepén.

Hiába volt dicső
Ifjú, szép és erős:
A társaságba gyöngy,
A pályán elszánt hős;

Hiába volt gyönyör
Hölgynek, ki látta őt,
Maga merész öröm
A honfiak előtt;

Míg más kincset sovárg,
Ő boldogságban élt,
Ha fensőbb vágyakért
Adhatta életét;

Önzetlen áldozat
Volt tiszta élete,
Az embereknek üdv,
Magának dics köre;

S ha lelke húrjait
Az élet megüté,
Oly kedves volt e hang,
Mint a legszebb dalé.

Hiába! mennie
Kellett idő előtt,
Kérlelhetetlenül
A sír lehúzta őt.

De aki annyit élt,
Sír el nem temeti,
Sírját a hála szent
Kezekkel öleli.

Emléke oltva van
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.

S midőn magasra nőtt,
A fának sudarán
Ragyognak tettei,
Aranygyümölcs gyanánt.

S idő és a világ
Bevégzik a művet,
Mit véghez jutni sors
S élet nem engedett.