Ábrányi Emil: A népet szeretem

Királyokat szolgálni jó.
Jár érte rang, kegy, penzió,
Ordók özönje s holmi más:
Mély tisztelet, nagy csillogás!
Nekem nincs rangom, rendjelem,
Mert én a népet szeretem!

Van sok barátom, aki már
Ugyancsak fönn és messze jár!
A szép, kegyelmes címekért
Kapaszkodó had célhoz ért.
Én lenn vagyok, mindegyre lenn,
Mert én a népet szeretem!

Csak menjenek előre mind,
Soron kívül, vagy sor szerint!
Övék legyen kincs, hatalom!
Vigaszt, reményt egy-egy dalom
Ha néha ád: elég nekem.
Mert én a népet szeretem!

A népet, a gyámoltalant,
Mely küzd és sír és tűr alant.
Silány vacokban szunnyad el,
Nyomorra ébred, hogyha kel,
S meghal kórházban, szemeten –
Én ezt a népet szeretem!

Ah ezt a népet! Mely talán
Jövő idők szebb hajnalán
Új, boldogabb életbe fog.
S ember lesz, mint a gazdagok!
E bús, szegény, örömtelen,
Vergődő népet szeretem!

Mi lesz jutalmam, hogy vele,
Jajával volt e szív tele?
Hogy néki szóltak e dalok?
Egy könny talán, ha meghalok!
Könnyezve mondják majd, hogy én
A népet egy kor szeretem!

 (1901)