Rakovszky József: Déli harangszó

Fél ezred év kihunyt tüzének
hamvából kél az hősi ének.
A vár fokán a szent kereszt.
Felé tekint magyar s a dalmát,
a szerb, a horvát és szlavon,
kik gyögték ozmán nagy hatalmát
sok hosszú, véres századon.

Mohos falak konok tusáknak
tanúiként még most is állnak
mély hallgatással, álmodón.
Alant a Száva fodros teste
Dunába olvad csöndesen,
miként a lélek, mely szeretve
Istenhez tér a végeken.

-Nem mossa ím már hősi vérár
dicső falad, Nándorfehérvár!
Páncélt sem ölt a sok vitéz.
Nem vonja kardját annyi dalja,
sem öregje, sem fiatalja
a bástyafőn s a vár alatt!
Rég elpihent az íj, a szablya.
Leáldozott az ősi nap.

Itt egykoron Mahomed ökle
a tornyokat hiába törte.
Zengett az ég, döngött a föld.
Villámot szórt a nép a sáncon,
és úr maradt a szolgaságon.
Félhold hatalma egyre dőlt:
ez átokverte régi járom.

S ha volt is fürge janicsár,
kit bántott, hogy még áll a vár,
ki lófarkas zászlóval kúszva
a bástya ormán megjelent…
Tekintsünk hősi fényre vissza,
a dicső Dugonics Tituszra,
ő mélybe húzta a pogányt,
és meghaltak lent egyaránt.

Vagy az, ki átrohant a pusztán,
ki volna más, mint hős Kapisztrán,
az egykor jámbor szerzetes!
Egyik kezében éles kardot,
a másikban keresztet tartott,
meg nem fáradva este, reggel,
toborzott szlávot és magyart,
s a vár alá tért nagy sereggel.

Hunyadi János lángszavára
egy emberként mozdult a bástya,
s a Dunán égett száz hajó…
A tűzözönben a pogányság
azt hitte, szólt az égi jel,
s Nándorfehérvár ősi sáncát
rémült futással hagyta el.

Így küszködött egy fél világgal
sok névtelen, ki dalba’ szárnyal
s ki annyi szívben most is él,
Hunyadi János, ősz vezérünk
Nándorfehérvár bajnoka.
Ha szép fényéhez visszatérünk,
nappallá lesz az éjszaka.

És zsong a széles, nagy világba’
milljó harangnak muzsikája.
Magyar dicsőség hangja ez!
S amíg a szentelt ércek nyelvén
déli harangszó zeng, üzen,
imába fonja sok keresztény
dicső győzelmed, Nemzetem!

Pilis, 1953. VIII. 23.